A világirodalom és a fordítás szétválaszthatatlanul összefonódnak történetileg és elméletileg egyaránt. Történeti szempontból, ha az ember a nemzetek feletti irodalmi kapcsolatok területét elnevező legismertebb — bár nem egyedi — fogalomhoz, Johann Wolfgang von Goethe kifejezéséhez, a Weltliteraturhoz — fordul, akkor ki kell emelni, hogy mind a fogalom, mind az alapjául szolgáló elmélkedés egy lefordított kínai mű elolvasásából fakadó tapasztalatnak köszönhető (lásd Purdy 2014). Valójában ezt a tapasztaltot osztja a legtöbb olvasó időtől és tértől függetlenül, mivel kevesen képesek sok nyelvet elsajátítani. Elméleti szempontból a fordítás a világirodalom legtöbb meghatározásában kulcsszerepet játszik, bár ez a szerep nem minden esetben pozitív (lásd Műfordítás). Ahelyett, hogy minden egyes definíciót külön vizsgálnának meg, ami rendkívül sok ismétlődéssel járna, tanulságosabb figyelembe venni a Jérôme David (2013) által javasolt négy elméleti genealógiát. A „filológiai genealógia” egy olyan elképzelést szorgalmaz, amely „a szövegek egyik nyelvről a másikra, egyik nemzettől a másikhoz, egyik kultúrából a másikba való átmenetének többé-kevésbé nehéz folyamatára koncentrál” (David 2013: 14) mellett, ebből következően a fordítás áll a középpontjában. A „kritikai genealógia” szerint a világirodalom „a nemzeti keretek kihívása és az irodalom nagyon normatív definíciójához való elitista ragaszkodás kettős égisze alatt jött létre” (David 2013: 17). Itt a fordítás feszültséget teremt azok között a művek között, amelyek nem fordíthatók jól nemzeti egyediségük miatt, illetve az olyan művek között, amelyeket mintha eleve fordításra írtak volna, mint például kommersz vagy populáris művek. Ez utóbbiakat azonban ennek a genealógiának a második szintje kizárja a világirodalomból. A „pedagógiai genealógia” szerint a fordítás nélkülözhetetlen eszköz a „párbeszédhez”, legyen szó akár „élő írókról, akik tárgyalják műveiket és saját irodalmukat” (David 2013: 19) vagy diákokról, akik világirodalmi művekkel foglalkoznak áttekintő szemináriumokon. Végezetül a „metodológiai genealógia”, ami nehezebben ragadható meg a fordítás szerepének szempontjából, mert ebben az esetben a világirodalom nem „annyira tárgy, mint inkább kihívás — az irodalomtudomány radikális ismeretelméleti lakmuszpapírjaként felfogható kihívás” (ibid.: 23). A fordítás szerepének meghatározásához, ha ugyan van neki, minden egyes kihívást, minden egyes „gondolatkísérletet” figyelembe kell venni (ugyanott: 22). Erich Auerbach kísérlete például abból állt, hogy megírja a „valóság irodalmi ábrázolás vagy ’utánzás’ által értelmezett” történetét, amelyhez „lemondott a modern orosz realizmus felemelkedésének fejtegetéséről”, mivel nem tudta „az eredeti nyelven olvasni a műveket” (Auerbach 2003: 492, 554). Franco Morettinek a kihívás „több száz nyelv és irodalom” elolvasása. Az ő megoldása a távoli olvasás, amely „lehetővé teszi, hogy olyan egységekre összpontosítsunk, amelyek sokkal kisebbek vagy sokkal nagyobbak, mint maga a szöveg: eszközök, témák, költői képek — vagy műfajok és rendszerek”. Itt „a szöveg maga eltűnik” (Moretti 2013: 45, 49) és, bár ez vitatható, a fordítás nem helyénvaló. Ezzel ellentétben Gayatri Spivak szerint a világirodalommal kapcsolatos probléma lényege abban rejlik, hogy hogyan kerülhető el „az ’alárendeltek’ sokaságának” elvesztése (David 2013: 23). Spivak megoldása a bolygószemlélet, amelyben a bolygó „a kollektív felelősséget jognak leíró katakrézis”-ként értendő, beleértve a felelősséget is, aminek értelmében „amikor a Globális Dél irodalmaival dolgozol, a hozzájuk tartozó nyelveket ugyanolyan gondossággal tanulod meg”, mint „ahogy azt a régi összehasonlító irodalomtudomány” tette „az európai nyelvekkel”. De az „új összehasonlító irodalomnak” is láthatóvá kell tennie „a fordító választásának jelentőségét” (Spivak 2003: 102, 106n12 & 18).