Popovič az önfordítás alapvető fogalommeghatározását a következőképpen adja meg: „egy eredeti mű fordítása egy másik nyelvre magától a szerzőtől” (1976: 19). Álláspontja szerint „az önfordítás nem tekinthető az eredeti szöveg változatának, hanem pontos fordításnak” (1976: 19). Számos friss tanulmány kevésbé pozitívan határozza meg ezt a gyakorlatot. Hűség tekintetében Koller szerint eltér az „önfordítás” a „pontos” fordítástól: „a szerző-fordító feljogosítva érzi magát, hogy változtatásokat vezessen be a szövegbe, miközben egy ’idegen’ fordító vonakodna ilyet tenni” (1979/1992: 197). Azonban a hűség fogalmának alkalmazását sokan vitatják, és mára a koncepció gyakorlatilag elavult. Koller felveti, hogy a fordítás és az önfordítás közötti különbség a jogosultságban található. A drámaíró Goldoni (1707–1793), aki olaszul és franciául egyaránt írt, és ehhez önfordítást alkalmazott, megerősíti ezt az álláspontot: „Mindazonáltal előnyöm volt e tekintetben a többiekkel szemben: egy átlagos fordító még nehézségek esetén sem mert volna elrugaszkodni a szó szerinti jelentéstől, de nekem a saját művem szerzőjeként lehetőségem volt változtatásokat végrehajtanom, hogy a szöveg jobban megfeleljen nemzetem ízlésének és szokásainak” (Goldoni 2003: 257). Figyelembe véve a különbséget a szerző-fordító viszonyban a fordítás és önfordítás esetében, Jung hangsúlyozza az önfordítók fontos előnyét az „eredeti” szöveg tekintetében: „A fő különbség az idegen és az önfordítók között […] az, hogy az önfordítók rendelkeznek az eredeti írói szándék, eredeti kulturális vonatkozások és irodalmi szövegösszefüggések ismeretével” (Jung 2002: 30).