Mint ahogy azt számos tudós megfigyelte, a fordítás helyzetét régóta nehezíti az a nézet, hogy az „eredeti”, kreatívnak tekintett irodalmi szöveggel ellentétben a fordítást csupán annak származékaként tartják számon. A kreativitás fogalmának fontossága a fordítástudományban részben azoknak a tudósoknak és kritikusoknak köszönhető, akik annak érdekében, hogy a fordítás státuszát emeljék, használták ezt a szót és rámutattak, hogy a fordítás valóban „kreativitást” igényel. Több különféle megközelítést is alkalmaztak. Néhány tudós a fordítói tevékenységek olyan területeire helyezte a hangsúlyt, melyeknél a kreativitás fontossága általánosan elfogadott, úgymint a műfordítás, a versfordítás, a szójátékok lefordítása, és újabban a transzkreáció, az adaptáció valamint a multimodális fordítás (lásd Multimodalitás és audiovizuális fordítás). Olyan írók munkáit is tanulmányozták, akik a saját műveiket fordították, mint Samuel Beckett, Joseph Brodsky, vagy James Joyce. Az ilyen önfordítást néhány kritikus lényegesen kreatívabbnak tartja, mint a tulajdonképpeni fordítást, ahogy elemzéseik a fordítást is végző írók által használt fordítási stratégiákat és taktikákat pedig gyakran a hivatásos fordítókétól eltérőnek találják. Néhány tudós amellett érvel, hogy a kreativitás a fordítási folyamat lényeges részét képezi. Mások a kreativitást a fordító döntéseként, a fordítói ágencia egyik funkciójaként értelmezik (lásd A fordítás ágensei), amely így paradox módon elválaszthatja a (kreatív) írást és fordítást a tulajdonképpeni fordítástól. Eugenia Loffredo és Manuela Perteghella pontosan rámutat, hogy az „eredeti” és a „származtatott” írás közti különbségtétel önmaga is kulturális konstrukció, és egy posztmodern kor kritikájában egyre inkább tarthatatlan (2006: 3–6); amennyiben a fordítás az írás egy módja, úgy nem lehet elválasztani az irodalmi alkotás tágabb fogalmától: mindkettő „kreatív írás”.